http://908456.zoqxoq1s.asia/13-iq100/8653-nem-az-atombomba-kenyszeritette-terdre-japant-a-ii-vilaghaboruban#sigProId13b870c6bc
Tévhit, hogy Japán azért kapitulált volna, mert az amerikaiak 1945 augusztusában két bombát dobtak le Hirosimára és Nagaszakira.
Máig ható hatása van a 72 éve történt eseményeknek, ami napjainkban az észak-koreai fenyegetés kiújulásával különösen aktuális téma. Azt gondoljuk akkoriban is sokkhatásként érték az események a japán vezetést, és emiatt tették le feltétel nélkül a fegyvert az amerikai csapatok előtt, de ez közel sincs így, állítja Ward Wilson, a Foreign Policy szerzője, csupán mindkét fél érdeke ezen narratíva fenntartása.
Az Amerikai Egyesült Államok 1945. augusztus 6-án semmisítette meg Hirosimát, három nappal később, augusztus 9-én pedig Nagaszaki felett robbant a bomba. Japán ezt követően, az újabb katasztrófákat elkerülendő még aznap megadta magát. Máig ez a forgatókönyv szerepel az iskolai történelemkönyvekben, de három hatalmas probléma van vele. Az első az időzítés: a hagyományos, amerikai szempontú megközelítés szerint egyenes út vezetett a Los Alamos-i titkos kutatásoktól az első teszteken át a Hirosima feletti gombafelhőig. De Japán szemszögéből nézve mindez teljesen másképp néz ki, egyáltalán nincs központi szerepe az atomnak.
Számukra nem augusztus 6., az első robbantás, hanem augusztus 9. a lényeges, ez volt ugyanis a háború során az első alkalom, hogy a legfőbb vezetők összeültek a feltétel nélküli megadás megtárgyalására. Ez a tanács a kormány hat tagjából állt, akkoriban gyakorlatilag ők irányították Japánt. Egészen addig semmilyen komoly érv nem merült fel a megadásra, főként nem a feltétel nélküli fegyverletételre. Ez volt az az időszak, amikor Európában már a háborús bűnösök bíróság elé állítása volt a téma. Mi történne, ha a japán császárral - melynek hatalma az égiektől származik - történne hasonló? Vagy ha az egész kormányzati formát megváltoztatnák a külföldiek? Ugyan a helyzet kemény volt Japán számára, de nem annyira, hogy feladják mélyen gyökerező tradícióikat, hitüket vagy alapjaiban megváltoztassák életmódjukat. Vajon mi történt ennyire hirtelen, hogy a számukra 14 éve tartó háború során először a megadásra gondoltak?
Ez biztosan nem Nagaszaki volt. A város felett augusztus 9. reggelén robbant az atom, ekkor a tanács megbeszélése már megkezdődött, és a vezetőket a híre csak kora délután érte el. Az időzítés alapján nem Nagaszaki pusztulása volt a döntő tényező. Hirosima sem jó tipp; az 74 órával - három nappal! - korábban történt. Egy komoly válságnál nem várna senki ennyit a cselekvésre. Például 1962. október 16-án John F. Kennedy elnököt reggeli újságolvasás közben értesítette nemzetbiztonsági tanácsadója, hogy a szovjetek titokban nukleáris rakétákat telepítenek Kubába. Két órával és 45 perccel később már megalakult egy bizottság, tagjait kiválasztották, felvették velük a kapcsolatot és a Fehér Házba vitték, hogy megtárgyalják mi legyen a teendő. Vagy például 1950. június 25-én, amikor az észak-koreai csapatok átlépték a 38. szélességi kört, és megtámadták Dél-Koreát, hiába volt hétvége, Harry Truman az ország másik végéből azonnal Washingtonba repült és politikai és katonai tanácsadóival tárgyalt.
Egy krízis esetén a vezetők tehát azonnal lépéseket tesznek, ezzel szemben a japán kormány számára Hirosima érdektelen volt. Gondolhatjuk azt, hogy a fontosságára csak lassan döbbentek rá, de a tények alapján ez a felvetés sem állja meg a helyét. Először is a helyi polgármester azonnal értesítette Tokiót a katasztrófáról, miszerint a lakosság egyharmada áldozatul esett és Hirosima kétharmada a földdel vált egyenlővé. Ez az információ nem is egészült ki a következő napokban továbbiakkal. Tehát a bombázás eredménye az elejétől fogva világos volt, a japán vezetők tudtak róla, mégsem tettek semmit. Másodszor, a hadsereg vizsgálatainak a jelentését - mely már a részleteket is tartalmazta - csak augusztus 10-én továbbították, amikor már a császár megadásra szólított fel.
Harmadszor pedig a japán katonaság számára egyértelmű volt, hogy itt nukleáris fegyverről van szó. Ennek oka, hogy az ország maga is fejlesztett ilyen fegyvert. Több katona akkori naplóbejegyzésében olvasható ennek felismerése, és az akkori védelmi miniszter, Anami Korechika tábornok augusztus 7-én megbeszélést folytatott a nukleáris programjuk vezetőjével. A vezetők pontosan tudták miről van szó. Az időzítéssel kapcsolatos legsúlyosabb érv pedig, hogy Togo Shigenori külügyminiszter augusztus 8-án kérte a tanácstól, hogy a napirendi pontok közé Hiroshimai bombázását is vegyék fel, de ezt a tagok elutasították. A krízis tehát nem nőtt napról-napra az augusztus 9-i megadásig, és nem állja meg a helyét az a magyarázat sem, hogy a katonai vezetőket hirtelen sokként érte volna egy város pusztulása.
Visszatekintve ugyan úgy néz ki, hogy ez volt a II. Világháború történetének egyik legfontosabb napja, de japán perspektívából egyáltalán nem különbözött az akkori napi eseményektől. Olyan, mintha egy esőcseppről beszélnénk egy hurrikánban. 1945 nyarára az amerikai légierő már túl volt a világtörténelem legnagyobb várospusztításain. 68 japán várost bombáztak le és mindegyik részben vagy egészében megsemmisült. 1,7 millió ember vált hajléktalanná, 300 ezer meghalt és 750 ezer megsebesült. Ezekből a támadásokból 66 hagyományos, 2 nukleáris fegyverrel történt. Szinte minden nap és minden éjjel hullottak a bombák egész nyáron, a városok füstbe burkolóztak. Mindezen rombolás közben egyetlen támadás szinte érdektelen volt, még ha azt egy újfajta fegyverrel is hajtották végre.
Egy a Mariana-szigetekről felszálló B-29-es célponttól és a támadás magasságától függően 8-10 tonna fegyvert tudott szállítani. Egy átlagos támadás 500 ilyen bombázóból állt. Ez azt jelenti, hogy egy mindennapos bevetés 4-5 kilotonnányi (ezer tonnányi) robbanóanyagot jelentett. A hirosimai atombomba 16,5, a Nagaszakinál alkalmazott 20 kilotonnás volt. Azonban hagyományos támadás esetén a bombák nagy területen szóródnak szét, míg egy atombomba főként az epicentrumban rombol, az energia jórészét elfecsérelve. Ez jóval kevésbé hatékony, emiatt előbbi akár jóval eredményesebb lehet. A történelem legpusztítóbb bombázása 1945. március 9. éjjelén érte Tokiót. 20 négyzetkilométeren gyulladt fel, 120 ezren haltak meg, máig ez a legtöbb áldozatot követelt támadás.
A történelemórák alapján azt gondolnánk, hogy Hirosima ennél sokkal rosszabb volt. Hogy a halottak száma nem férne fel a grafikonokra. De a 68 bombázott várost nézve Hirosima csak a második, lebombázott terület mérete alapján pedig a negyedik a listán. Ha a lebombázott terület arányát nézzük csak a 17-ik - tehát minden paraméterében belül van az azon a nyáron végrehajtott hagyományos támadások között.
Számunkra Hirosima egyedi és különleges, de egy japán vezető szemszögéből nézve egyáltalán nem az. Ha kormánytagok lettünk volna akkoriban, akkor július 17. reggel értesítettek volna, hogy négy várost bombáztak az éjjel: Oita, Hiratsuka, Numazu és Kuwana, ebből előbbi kettő fele elpusztult, Kuwana háromnegyede, Numazu viszont 90 %-ban megsemmisült. Három nappal később arra ébresztettek volna, hogy három újabb várost támadtak, ezekből Fukui 80 százaléka romokban áll. Egy héttel később három újabb város lenne a listán. Két nappal később már hat város egyetlen éjjel, melyek közül Ichinomiya háromnegyede nem létezik többé. Augusztus másodikán az irodába érkezéskor értesítettek volna, hogy négy várost támadtak, ezekből Toyama konkrétan a földdel vált egyenlővé. Négy nappal később négy újabb város, majd augusztus hatodikán hál' istennek csak egyetlen egy, Hirosima, de azt valami újfajta bombával támadták. Ez a tény mennyiben emelkedett volna ki az eddigi, hetek óta tartó események sorából, hogy ha eddig nem, most máris a megadáson gondolkoznánk?
A Hiroshima előtti három hét során 26 várost támadott az Egyesült Államok, közülük 8 akkora, vagy még súlyosabb károkat szenvedett, mint Hirosima. Az a felvetés sem állja meg a helyét, hogy az addigi események olyan nyomást helyeztek a japán vezetésre, amit már nem bírtak tovább és megadták magukat. Tokió szörnyűséges bombázása után két nappal Sidehara Kijuro külügyminiszter később a hivatalnokok körében széleskörűen idézve azt mondta, hogy "az emberek megszokják a napi bombázást, összefognak és erősebbé válnak". Egy barátjának küldött levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy az embereknek ki kell bírniuk a szenvedéseket, mert ha százezrek is halnak vagy sebesülnek meg, ha több millió épület ég is ki, akkor is időt kell nyerni a diplomácia számára. Itt ki kell emelni azt a tényt, hogy Sidehara mérsékelt politikus volt.
A kormányzat magasabb szintjein, a bevezetőben idézett tanácsban hasonló hangulat uralkodott. Habár megvitatták a Szovjetunió semlegességének fontosságát, a városok bombázása szóba sem került. A megőrzött feljegyzések szerint mindössze kétszer merült fel a kérdés, és az egyéb katonai cselekmények fényében a civil áldozatok valószínűleg nem bírtak nagy jelentőséggel. Anami tábornok augusztus 13-án ki is jelentette, hogy az atombomba nem volt fenyegetőbb, mint az akkorra már hónapok óta tartó gyújtóbombázások. De ha a vezetés nem aggódott a városok pusztulása vagy akár a hirosimai atombomba miatt, mi izgatta őket? A válasz egyszerű, a Szovjetunió.
Japán relatíve bonyolult stratégiai helyzetben volt. A háború elvesztésének küszöbén álltak, a helyzet nagyon rossz volt, azonban a hadsereg szinte érintetlen és jól felszerelt volt. Közel négy millió ember állt készenlétben, és 1,2 millió őrizte Japán partjait. Azonban még a legkeményvonalasabb kormánytagok is tudták, hogy közel a vég, és a cél a lehető legjobb feltételek kiharcolása volt. A szövetségesek feltétel nélküli megadást követeltek, míg a japánok a hadbírósági megaláztatások elkerülésében, a kormányzati forma megőrzésében és a meghódított területek (Korea, Vietnám, Burma, Malajzia és Indonézia egyes részei, Kelet-Kína és számtalan csendes-óceáni sziget) egy részének megtartásában reménykedtek.
Két lehetőségük volt, az első a diplomáciai. Japán 1941 áprilisában írt alá egy öt éves semlegességi szerződést a Szovjetunióval, mely 1946-ban futna ki. A civil vezetők - élükön Togo Shigenori külügyminiszterrel - Sztálin mediátori szerepvállalásában bíztak, hogy közvetíteni fog a harcoló felek között. Ugyan nagyratörő elképzelés, de volt értelme, hiszen Sztálin érdeke is, hogy az Egyesült Államok ne nyerjen túl sokat, és az amerikaiak ázsiai befolyásának növekedése az oroszt csökkentené. A második katonai opció volt, nem meglepő módon Korechika védelmi miniszter erőltette. Tervük szerint csapataik hatalmas veszteségeket okoznak a támadóknak, melyek az Egyesült Államokat megengedőbb feltételeit eredményezik. Ez szintén bátor ötlet volt, hiszen az amerikaiak nagyon határozottak voltak a teljes megadásban, de azért beválhatott volna ez a stratégia.
Hirosima bombázása, augusztus 6. után még mindkét opció nyitva volt. Takagi naplója szerint egyes vezetők még augusztus 8-án is Sztálin közvetítésre való bevonásán ötleteltek és az atom semmivel nem csökkentette a harcoló csapatok hadrafoghatóságát. Eggyel kevesebb város, igen, de a katonákat mindez semmiben nem érintette. A szovjetek hadüzenete, Mandzsúria és a Szahalin-szigetek megtámadása viszont nagyon is. Sztálin augusztus 8-án küldött értesítést, ettől kezdve nem lehetett közvetítő, és a helyzet máris drámaivá vált. Japán legjobb csapatai legdélebbi szigetén, Kyushun voltak, amelyet egy amerikai invázió esetén először érne támadás. A kínai szárazföldön csak mutatóban hagytak egységeket, a szovjet haderő számára nem jelentettek komoly ellenfelet. A Szahalin-szigeteket a százezres 16. hadsereg 10-14 nap alatt tervezte elfoglalni, és máris indulhattak volna Hokkaido meghódítása irányába. Azon a védelem a sziget keleti részén ásta be magát, míg a szovjet támadás nyugatról jött volna.
Nem kell zseniális katonai stratégának lenni, hogy nyilvánvaló legyen a tény, miszerint egy ellenféllel ugyan eredményesen felvehetnék a harcot, de a két irányból érkező két hatalmas sereg értelmetlenné teszi az ellenállást. A szovjetek belépése mind a diplomáciai, mind a katonai opciót kilőtte. Japán reményei egyetlen csapással elenyésztek. A szovjet invázió alapjaiban rengette meg a birodalmat, míg Hirosima bombázása (mint azt fentebb alaposan kifejtettük) belesimult az addigi történésekbe. A szovjet hadüzenet a manőverezésre szánt időt is radikálisan csökkentette. A japán hírszerzés előrejelzése szerint az amerikai erők még hónapokig nem támadtak volna (novemberre tervezték az inváziót), ezzel szemben a szovjetek alig 10 nap múlva már az anyaföldet fenyegették volna. És ezt a japán vezetők már hónapokkal korábban tudták: egy 1945. júniusi tanácsülésen elhangzott, miszerint "a szovjetek belépése alapvetően meghatározná a Birodalom sorsát".
A japán vezetők folyamatosan teljes érdektelenséget mutattak a városok pusztulása iránt. És ugyan kezdetben, 1945 márciusában ez még hibának számíthatott, az atombomba ledobása idejére már tényszerűen igazuk volt, azoknak semmilyen stratégiai hatása nem volt. Mikorra Truman amerikai elnök augusztus hetedikén híres beszédében a japán városok romba döntésével fenyegetőzött, addigra már nem volt mit romba dönteni. Akkorra már mindössze 10 százezernél nagyobb város volt, melyet még nem bombáztak, Nagaszaki augusztus 9-i lerombolása után pedig már csak 9. Négy ezek közül a legészakibb szigeten volt, amit az amerikai repülők nehezen tudtak elérni, illetve ott volt még Kyoto, de azt vallási jelentősége miatt húztak ki a listáról. Szóval Truman fenyegetése Nagaszaki után mindössze 4 város számára bírhatott fenyegetéssel. Persze a korábban már felgyújtott városokat le lehetett volna atomozni is, vagy még kisebb városokat választhattak volna célpontul, azonban utóbbiból sem volt sok: mindössze hat olyan 30 000 és 100 000 közötti volt, melyet nem ért még támadás.
De akkor miért az szerepel a tankönyvekben, hogy az atombomba miatt adta meg magát Japán? Mert mindkét félnek ez volt az érdeke. Hirosima ilyen értelmezése segített a japán vezetőknek politikai céljaik elérésében, mind belföldi, mind nemzetközi értelemben. Éljük bele magunkat a császár szemszögébe. Egy katasztrofális háborúba vezettük az országot, a gazdaság romokban, a városok többsége megsemmisült. A hadsereg morálja a béka segge alatt, a flotta elsüllyedt vagy a kikötőkbe kényszerült. Az emberek éheznek, és a megadás híre sokként érte őket. Szóval mit tegyünk, ismerjük el a hibánkat? Adjunk ki egy nyilatkozatot, hogy tévedtünk, bűnöket követtünk el és károkat okoztunk az országnak? Vagy hibáztassunk egy csodálatos tudományos áttörést, melyet senki nem tudott volna megjósolni előre?
A háborús vereség ezzel egy csapásra megindokolhatóvá válik, és minden abban elkövetett téves döntés a szőnyeg alá söpörhető. A BOMBA a tökéletes mentség, nem kell felelősöket keresni, semmilyen bíróság nem áll neki ítélkezni. Japán vezetői kihozták magukból a a legjobbat. Szóval tábornoki szinten az atom tökéletes indok volt a hibáztatásra. De politikai célokat is szolgált: először is segített a császár legitimitásának megőrzésében. Ha a háború nem az ellenség csodafegyvere miatt veszett volna el, akkor az uralkodó támogatottsága megrenghetett volna. Másodszor nemzetközi szimpátiát vívott ki. Japán borzasztó agresszíven háborúzott, a brutális bűnök máig ható sebeket ejtettek a környező országokban. Németországgal szemben politikailag ma is teljesen elszigetelt, nem tudták megbocsátani nekik a nők prostitúcióra kényszerítését, a tömeggyilkosságokat és az elképesztő mészárlásokat.
Azonban az atombomba szerepének kiemelése Japánt máris áldozatként tünteti fel. A világtörténelem addigi legpusztítóbb fegyverét használták ellene, indok nélkül, ami a japán hadsereg addigi bűneit máris zárójelbe teszi. Nem kell azokat megtorolni, hiszen a bomba végrehajtotta az ítéletet. Harmadrészt az atom felmagasztalásával lehetett hízelegni a győztes amerikaiaknak. Az amerikai megszállás hivatalosan 1952-ig tartott, és a japán hivatalnokok nagyon aggódtak az uralkodó háttérbe szorításában vagy a háborús bűnök miatt felelősségre vonásokban. (A német vezetők ellen ugye évtizedeken át komoly hajsza folyt.)
Ha az amerikaiak azt hitték, hogy az atombomba nyerte meg a háborút, semmi ok nem volt rá kiábrándítani őket.
De az ismert narratíva amerikai érdekeket is szolgált. Ha a háborút az atom döntötte el, az felértékelte az amerikai hadsereg és az ázsiai diplomáciai fellépés erejét, egyben megerősítette az USA biztonságát. A 2 milliárd dolláros fejlesztés nem volt hiábavaló. Másrészről a szovjetek mondhatták volna, hogy a belépésük késztette megadásra a japánokat, és négy nap alatt megcsinálták azt, amire előtte az Egyesült Államok négy éven át képtelen volt. Ezzel viszont a szovjet haderő és érdekérvényesítő képesség erősödne, ami a hidegháború előestéjén nem szolgált volna amerikai érdekeket.
A fentiek fényében aggasztó lehet, hogy a nukleáris fegyverekről lévő ismereteink központjában Hirosima és Nagaszaki áll. Ez a két támadás határozta meg évtizedeken át a világ berendezkedését, és azt, ahogy a rombolóerejükre vagy a nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepükre gondoltunk. Azonban a tények nagyon is cáfolják eddigi ismereteinket, Japán hirtelen megadása közel sem az atombomba ledobása miatt történt.
Forrás: sg.hu / businessinsider.com