Először sikerült közvetlenül megfigyelniük kutatóknak egy antarktiszi selfjég meghajlását a rajta lévő olvadékvíztavak óriási súlya alatt, a szakemberek szerint ez a jelenség idézhette elő a Larsen-B selfjég szétesését 2002-ben.

A selfjég meggörbülése hatással lehet más gyenge selfjegekre, szétesésüket okozhatja, felgyorsítva a jég elsüllyedését az óceánokba, hozzájárulva a globális tengerszint-emelkedéshez.   

"Kutatók ezt a folyamatot már egy ideje megjósolták és modellezték is, de soha senki ne gyűjtött terepen adatokat, amelyek megmutatnák ezt a folyamatot" - mondta Alison Banwell, a CIRES amerikai kutatóintézet kutatója, a Nature Communications folyóiratban megjelent tanulmány vezető szerzője.   

Banwell és csoportja a Larsen-B selfjég katasztrofális szétesése elemzésének hatására döntött úgy, hogy közelebbről is megvizsgálja a selfjég eltűnésének okait.    

A selfjég a parti síkságról a tengerbe nyúló jégtömeg. Az Antarktiszon többtucat selfjég található. A nyugat-antarktiszi Graham-föld nyugati szélén elterült Larsen-B selfjég körülbelül tízezer éve képződött, ám 2002-ben gyakorlatilag 2 nap alatt szétesett.   

A szakemberek észlelték, hogy a szétesés előtti hónapokban felszínén mintegy kétezer olvadékvíztó képződött.   

Olvadás idején tavak formálódhatnak a selfjegek felszínén. Ezek az olvadékvíztavak egyenként 50 ezer tonna, de akár kétmillió tonna súlyú vizet is tartalmazhatnak, ami lenyomja a jeget és bemélyedést okoz. Ha a tó kiürül, ez a bemélyedés felemelkedik. Ha az így okozott stressz elég nagy, a tó medrét körbe vevő jég gyengül, elkezd töredezni - magyarázták a kutatók.   

A kutatócsoport négy ilyen olvadékvízmedret azonosított, ahol 2016 novemberében az antarktiszi olvadás kezdete előtt a McMurdo-selfjégen GPS-állomásokat helyezett el, hogy mérjék a vertikális emelkedést, a tavak mélységét. Három hónappal később gyűjtötték be a műszereket helikopterekről, amikor a tengeri jég olyan vékony volt, hogy egy gépkocsit sem bírt volna el.   

A kutatók kimutatták, hogy minden tó középpontjában a selfjég lefelé, majd felfelé mozgott mintegy 90-120 centiméterrel, amikor a tó megtelt vízzel, majd kiürült. A tavaktól mintegy 450 méterre azonban egyáltalán nem észleltek semmilyen vertikális mozgást.   

Ez a meghajlás ugyan nem okozta a McMurdo-selfjég széttörését, a kutatócsoport azonban számítógépes modellezéssel kiszámolta, hogy kicsit nagyobb tavak a közelben előidézhetnek széttörést. "A legnagyobb valószínűséggel ez történt a Larsen-B esetében 2002-ben" - mondta Banwell.   

A klímamodellek előrejelzése szerint nagyobb mértékű lesz az olvadás a legtöbb selfjégen a következő évtizedekben, ami egyre több olvadéktó keletkezését jelenti - mondta Ian Willis, a tanulmány egyik szerzője.    

Ezek a megfigyelések azért fontosak, mert segítenek megérteni a selfjég széttörésének okait. Eredményeinket felhasználhatjuk a modellek javítására, jobb előrejelzésére annak, melyik selfjég sérülékenyebb, omolhat össze - magyarázta Banwell.

Forrás: MTI / eurekalert.org / nature.com